Nagyhét és húsvéti hagyományok
A nagyböjt utolsó, húsvétot megelőző hete a nagyhét, amelyet a néphagyományban csonkahétnek, virághétnek is neveznek. A nagyhét virágvasárnappal kezdődik, amikor Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezik az egyház. Latin neve „a pálmaágak vasárnapja”, ám azokon a vidékeken, ahol a pálmafa nem él meg, más zöldellő ágakkal helyettesítik a pálmaágat, hazánkban például fűzfaággal, azaz virágzó barkával. A liturgiában barkaszentelés, virágvasárnapi körmenet és a passió: Jézus szenvedéstörténetének felolvasása, éneklése vagy eljátszása kapcsolódik ehhez a naphoz. A barkaágnak a néphit különleges erőt tulajdonít: megvéd a betegségtől, rontástól, villámcsapástól. Virágvasárnaphoz a tél búcsúztatásának és a tavasz köszöntésének különböző szokásai kapcsolódnak. A kiszejárás, kiszehajtás, kiszézés során a lányok egy szalmából készült, női ruhába öltöztetett bábut, a kiszét énekelve végigvitték a falun, majd a falu szélén vízbe vetették vagy elégették. A bábu a telet, betegséget, böjtöt jelképezte. A villőzés pedig a tavasz behozatalát jelképezte: lányok járták szalagokkal feldíszített zöld ágakkal a házakat, ahol énekeltek, jókívánságokat mondtak.
A nagyhéten az emberek gyakran mentek templomba, bűnbánatot, böjtöt tartottak. Ebben az időszakban, húsvét előtt a katolikusok meggyóntak, haragosaiktól bocsánatot kértek, így tiszta lélekkel várták az ünnepet. Emellett a házakat is kitakarították, meszeltek, tapasztottak, mostak. A nagyhét következő jeles napja a nagycsütörtök, az utolsó vacsora emléknapja. Ezen a napon megszűnt a harangozás („a harangok Rómába mennek”), a templomi harangokat és csengőket kereplővel helyettesítették. A zajkeltés egyúttal a gonosz elűzésének is eszköze. Ezen a napon virrasztott Jézus az Olajfák hegyén, erre emlékezve este az idősebb asszonyok a kálvárián vagy az útszéli kereszteknél imádkoznak. Nagypéntek Jézus kereszthalálának emléknapja, szigorú böjt, amelyet még a protestánsok is tartanak. A nagypénteki szertartás neve a népnyelven csonkamise, valójában igeliturgia, amelyen elhangzik a passió, és nincs áldozatbemutatás. A naphoz kapcsolódik még a kálváriajárás, és Jézus szent sírjának felállítása, őrzése. Munkatilalom van: nem sütnek kenyeret, nem mosnak, tilos a fonás, szövés. A nagypénteki mosakodásnak gyógyító erőt tulajdonítottak: aki napkelte előtt megmosdik, azon nem fog a betegség.
Nagyszombaton ér véget a negyvennapos böjt. Jellegzetes szertartása a tűzszentelés. Az előző évi szentelt barka tüzén gyújtják meg a katolikus templomokban a feltámadó Krisztust jelképező gyertyát. Napjainkban nagyszombat estéjén, ami már a húsvétvasárnap előestéje (vigíliája), tartják a feltámadási körmenetet.
Húsvétvasárnap, húsvéthétfő
Húsvétvasárnap Jézus feltámadásának ünnepe. Ezen a napon nem főztek, nem hajtották ki az állatokat. Jellegzetes ünnepi ételeket fogyasztottak: a katolikusok a misére vitték az ünnepi asztalra kerülő húsvéti sonkát, kalácsot, tojást (néhol bort is) egy szép kendővel letakart kosárban, és megszenteltették. A víznek is fontos szerep jutott: szokás volt piros tojást tenni a mosdóvízbe, mert aki erről mosakodik, egészséges lesz. Húsvét vasárnapjára virradóan történt a határjárás: célja a tavaszi vetés mágikus védelme volt, és egyben jó alkalom volt arra, hogy a fiatalok megismerjék a település határjeleit. Kísérhette gonoszűző zajkeltés, dobpergés, puskalövés. A határjárók friss tavaszi hajtásokat (pl. puszpángágat) hoztak haza. Egy 19. században feljegyzett imádságuk szerint „távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvízeket, falunktól a tüzet, idegeneket; adj bő termő esztendőt s békességet!”
Húsvét hétfőjét nevezték vízbehányó, vízbevető hétfőnek is, ami arra utal, hogy egykor a lányokat nem kölnivízzel locsolták, hanem kivitték az udvarra a kúthoz, és gyakran erőszakkal, vödörrel öntötték rájuk a vizet. Az ország egyes részein a locsolást a húsvéti vesszőzés helyettesítette, amelyet a pilisi szlovák falvakban is megőriztek. Ennek eszköze a 4-6-8-9 fűzfaágból fonott korbács, a siba. Mindkét szokás célja a termékenységvarázslás, egészségvarázslás, tisztítás, és cserébe mindkettőért piros vagy hímes tojás, étellel és itallal való megvendégelés jár. A tojás ősi termékenységszimbólum, a kereszténységben pedig a feltámadás jelképe. A tojásokat korábban természetes anyagokkal színezték, leggyakrabban a vöröshagyma héjából készítettek főzetet. A díszítésnek számos módja volt. A legegyszerűbb a berzselés technikája, amikor a tojásra nedvesen leveleket rögzítenek, majd a festőlébe teszik. A festés végén leveszik a levelet, ami erezett mintát hagy a tojáson. Egy másik, kedvelt módszer, hogy kis eszközzel, meleg, folyékony viasz felhasználásával mintákat rajzolnak, „írnak” a tojásra. A viasz alatt a festőlé nem fogja meg a tojást, így a léből kivéve leolvasztják a viaszt, és kirajzolódik a díszítés. Egy másik eljárásban a már megfestett héjú tojásra karcolják a mintát. Ecettel is készülhetett a díszítmény. Húsvéti tojást kaptak a locsoló legények, a legszebbek szerelmi ajándékként az udvarlónak jutottak, de a keresztszülők is adtak festett tojást keresztgyerekeiknek. A gyerekek különféle tojásjátékokat játszottak a locsolásért kapott tojásokkal. A húsvéthétfőt hagyományosan bállal zárták.
Írta: Földesi Szilvia etnográfus
Fotó: Húsvéti képeslap (TD_91.38.1_1)
