Rólunk

Szentendre, a Duna partján elterülő, Budapest melletti kisváros története 1890-ben fonódott össze a modern képzőművészettel. Ebben az évben telepedett le Szentendrén családjával a nyugat-európai tanulmányait éppen befejező ifjú Ferenczy Károly (1862–1917), akit másfél évtizeddel később, amikor elnyerte a VI. Velencei Biennálé nagy aranyérmét, a szakmai közvélekedés már a legjobb magyar festőművésznek tartott. Ugyanebben az évben született meg Ferenczy Noémi (1890–1977), a modern magyar gobelinművészet megteremtője, valamint testvére, Ferenczy Béni (1890–1967), a hazai szobrászat és éremművészet iskolateremtő nagymestere. A századelőn megrendült Budapest képzőművészeti dominanciája, aminek az egyik látványos jele volt, hogy újabb és újabb vidéki művésztelepek jöttek létre. A húszas évek végén – mások mellett Paizs Goebel Jenő (1896–1944) közreműködésével – Szentendrén is létrejött egy művésztelep, amely ha nem is tudott olyan elismertséget kivívni magának, mint a több szempontból mintaadó nagybányai, a szolnoki vagy a gödöllői, számos jelentős művésznek motivációt adott a városba történő költözéshez. Így került Szentendrére Iványi Grünwald Béla (1867–1940), kevéssel utána Barcsay Jenő (1900–1988), majd Kmetty János (1889–1975), a hazai képzőművészet három nemzetközi jelentőségű alkotója.
A harmincas évek közepén érkezett meg a városba Korniss Dezső (1908–1984) és Vajda Lajos (1908–1941) – az általuk kimunkált Szentendrei program a modern magyar művészet egyik legfontosabb manifesztuma. A fiatalon meghalt Vajda életműve immár több mint fél évszázada nem csupán meghatározó viszonyítási pontja a magyar képzőművészetnek, de hatását tekintve is az egyik legjelentősebb. Vajda szellemi köréhez tartozott a modern látomásos festészet hazai meghonosítója, Ámos Imre (1907–1944), a művészetét többször megújító Anna Margit (1913–1991) és a több avantgárd stílusirányzatban is maradandót alkotó Bálint Endre (1914–1986) – utóbbiak részt vállaltak a háború után elindult, a politikai hatalom által ellehetetlenített progresszív Európai Iskola tevékenységében is. Még a háború előtt a városba költözött a nemzetközi ismertségnek örvendő Czóbel Béla (1883–1976), akinek művészeti hatása a kommunista érában is megmaradt. Deim Pál (1932–2016) ötvenes évek végétől kibontakozó festészete, ugyanúgy, mint a szobrász Farkas Ádám (1944) művészete már vállaltan a szentendrei hagyományra alapozódott. 1968-ban jórészt autodidakta fiatal művészek – a politikai elvárásokkal dacolva – saját fórumot teremtettek munkáiknak Szentendrei Szabadtéri Tárlat néven, majd a kör tagjai 1972-ben létrehozták a Vajda Lajos Stúdiót, amely évtizedekre az alternatív magyar művészet meghatározó műhelye lett, olyan nemzetközi jelentőségű alkotókkal, mint Bukta Imre (1952) és feLugossy László (1947).

1951-ben önálló múzeumot alapítottak a városban, majd a hetvenes években a Ferenczy Múzeum mellett létrejött az úgynevezett „kismúzeumok” és kiállítóterek rendszere. Ezekhez csatlakozott az 1999-ben megnyílt MűvészetMalom. Jelenleg a Ferenczy Múzeumi Centrum (FMC) működteti a város meghatározó képzőművészeti kiállítóhelyeit, valamint gondozza a szentendrei művészet legfontosabb művein alapuló, több mint tízezer darabból álló gyűjteményét.

Pest megye területén a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum munkatársai végzik a szakhatósági állásfoglalásokban a beruházók, építkezők számára előírt régészeti szakmunkákat, így a Ferenczy Múzeumi Centrum régészeti gyűjtőköre felöleli Pest megye szinte egész területét.

A 30.000 darabot meghaladó történeti gyűjtemény két nagyobb egységre oszlik: a történeti dokumentációs gyűjteményre és a történeti tárgyi gyűjteményre. A dokumentációs gyűjteményben Szentendre és környéke, illetve Pest megye történetéhez kapcsolódó papíralapú dokumentumok találhatók a 18. századtól. A tárgyi gyűjteményben a jó állapotban fennmaradt első világháborús katonai tárgyak mellett ugyanúgy megtalálhatók 19. és 20. századi bútorok, ruhaneműk, háztartási eszközök, a hétköznapok és ünnepek használati eszközei, illetve dísztárgyai a kitűzőtől kezdve a az írógépen és a mázsálón át a két világháború közötti szatócsbolt berendezéséig.

A néprajzi gyűjtemény – mely reprezentálja a megyében élő magyar, szerb, német és szlovák lakosság életmódját, tárgyi kultúráját, népművészetét – 9000 darabot számlál. A néprajzi anyag több gyűjteményi egységből áll: textilgyűjtemény, kerámiagyűjtemény, bútor-, háztartás-, kismesterség gyűjtemény, népi vallásosság- és népi iparművészeti gyűjtemény.

Az irodalmi gyűjtemény egy indulóban, alakulóban lévő gyűjteményi szegmens, mely nyitott a város és a megye területén fellelhető irodalmi vonatkozású életművek, irodalmi jelentőségű események dokumentumainak gondozására.

Feladatunknak tekintjük, hogy intézményünk a  tudományos és a szélesebb közönség számára visszatérően izgalmas, korszerű és nyitott múzeum legyen.

Olyan komplex gondolkodási központ létrehozása a célunk, amely hajlik a reflexióra, a tudományterületek folyamatos historiográfiai szemléletét elegyíti a gyűjteményi, feldolgozási és időszaki kiállítási tevékenységgel.

Eddigi munkánkat erősítve, kutató- és alkotóközpontként kívánunk működni, amely projektjei révén nemcsak az utólagos szűrés kényelmével, hanem kezdeményező „társként” viszonyul a művészethez.

Feladatunk a gyűjteményeinkben található tárgyi és szellemi örökség kutatása, tudományos megalapozottságú újraértelmezése, kiállítása, hozzáférhetővé tétele.

Feladatunk megőrizni, ápolni és népszerűsíteni Szentendre 110 éves művészeti hagyományát, nemzetiségeinek érdekes, változatos történetét, érzékenyen reagálni a város kulturális és épített örökségének változásaira, a társadalmi mozgásokra, aktív szerepet vállalva a kulturális örökségvédelemben és Szentendre jövőjének alakításában. Célunk a városi és regionális identitások erősítése.

Küldetésünknek tekintjük, mint tartalomszolgáltatónak a kulturális örökséghez tartozó javakkal kapcsolatosan a gyűjtés, megőrzés, kutatás, bemutatás, tudományos meghatározás és közzététel ellátásának támogatását, valamint azok digitális közreadását.

A kortárs szellemi áramlatokra nyitott, sokoldalú tudományos műhely kívánunk lenni, amelyet korszerű muzeológiai szemlélettel, magas szakmai színvonalon kívánunk felépíteni, mindezt egy tágabb, toleránsabb művészetfogalomba helyezve, ismeretterjesztő, vizuális nevelési, múzeumpedagógiai programjaink révén lehetőleg disz-kurzív, oktató, kérdésfelvető, amennyire lehet, vitatkozó formában prezentálni.