Képtelenség

Egy kultúra elemei sokfelől származhatnak, de jöjjenek bárhonnét, végül többé-kevésbé harmonikus mintázattá szövődnek, és ez a konfiguráció határozza meg az emberek mindennapi, társadalmi, szertartásos és közönséges viselkedését. De soha nem szigorúan és nem is teljesen. Egy kulturális mintázat mindig tartalmaz annyi össze nem illő elemet, hogy termékeny vagy romboló feszültségek keletkezhessenek benne, s még a legharmonikusabb is nagy egyéni variációt megengedő laza keretként képzelhető el csupán. Ez a feszültség és tolerancia eredendően hozzátartozik Pacsika Rudolf kultúrfelfogásához. Pacsika kultúr-mintatárára nyilvánvalóan hatottak az erős „kultúrmorfológiai” divatok – hiszen még olyan kritikus eleme sem vonhatta ki magát hatása alól, hogy túlságosan ragaszkodjon bármiféle merev meghatározókhoz és meghatározásokhoz. Pacsika tudja, hogy minden kultúra életéhez elengedhetetlenül hozzátartozik a szüntelen változás. Pacsika, mint kulturális ökológus szilárd „szuperorganikus” képződményekként képzeli el a kultúrát, amikbe bediffundálhatnak és törvényszerűen be is diffundálnak idegen elemek, ám nem átalakítók és
helyettesítők gyanánt, hanem „additív inkrementumok”-ként, amelyek ugyan – kivált, ha párhuzamos irányú belső „innovációk”-hoz adódnak – annyira felgyűlhetnek, hogy akár a felismerhetetlenségig megváltoztathatják a művet, de ez a változás soha nem organikus evolúció eredménye. A „hatalom” lényege – hogy a kultúra mit enged látni, érezni és tudni, vagy, hogy mi az, amit korlátoz, vagy tilt látni, érezni, tudni. Az elfogadható, hogy a kultúra erőteljesen alakítja azt a valóságot, melyben az emberek tevékenykednek, és ezt a valóságot kritikus szemmel méregeti: miért van ez és miért nem más? Fontos megjegyezni, hogy ez a nézőpont részben különbözik attól a szemlélettől, amely a kultúrát misztifikálásnak tekinti.