Vajda Lajos (Zalaegerszeg, 1908 – Budakeszi, 1941), a modern magyar festészet mindmáig egyik legnagyobb hatású alkotója. Tragikusan rövid életét és művészetét az I. világháború idején a családjával Szerbiában töltött évek, az Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület (OMIKE) rajziskolája, majd 1927–29 között, szinte párhuzamosan Kassák Lajos Munka-körével, a budapesti Képzőművészeti Főiskola, az 1930–34 közötti párizsi tartózkodás, s végül Szentendre határozta meg.

1935-ben Korniss Dezső hívására tért ide vissza dolgozni. A szentendrei városkép látványelemei és a szerb templomok ikonosztázai egyaránt hatottak rá. Korniss és Vajda művészi nézetei igen közel álltak egymáshoz. Bartók és Kodály munkásságát példaként tekintve született meg az úgynevezett „szentendrei program”, melynek lényege a szintézisteremtés a múlt és jelen kultúrája, a keleti és nyugati gondolkodás között. A városban és környékén végzett motívumgyűjtő körútjaikon a népi kultúrákban még töredékeiben élő ősi világképet kutatták. Vajda utolsó művei, a főleg olcsó csomagolópapírra készült szén- és tusrajzok félelmetes víziók.

1940-ben munkaszolgálatra hívták be, de előrehaladott tüdőbaja miatt felmentették. Egy évvel később ez a betegség okozta halálát.

Vajda Lajos rendkívül  fontos szellemi örökségét halála után barátai és pályatársai vitték és fejlesztették tovább. A saját útját járó Czóbel Béla  és Barcsay Jenő mellett ők is alapító tagjai lettek az 1945-ben megalakult, majd a magyarországi sztálinizmus uralomra jutásának évében, 1948-ban „önként” feloszlott Európai Iskola elnevezésű csoportosulásnak,  amely a kor képzőművészetének legaktuálisabb problémáival azonosuló művészekből szerveződött. Nem doktriner, stiláris elvekkel való azonosulás jellemezte a csoportot, hanem Bálint Endrét  idézve „egy olyan belső szabadságra való hajlandóság, ami kirekeszti a festészettől idegen tartalmakat.”