Szentendre, a képzőművészet magyar fővárosa

A Duna partján elterülő, Budapest melletti kisváros története 1890-ben fonódott össze a modern képzőművészettel. Ebben az évben telepedett le Szentendrén családjával a nyugat-európai tanulmányait éppen befejező ifjú Ferenczy Károly (1862–1917), akit másfél évtizeddel később, amikor elnyerte a VI. Velencei Biennalé nagy aranyérmét, a szakmai közvélekedés már a legjobb magyar festőművésznek tartott. Ugyanebben az évben született meg Ferenczy Noémi (1890–1977), a modern magyar gobelinművészet megteremtője, valamint testvére, Ferenczy Béni (1890–1967), a hazai szobrászat és éremművészet iskolateremtő nagymestere. A századelőn megrendült Budapest képzőművészeti dominanciája, aminek az egyik látványos jele volt, hogy újabb és újabb vidéki művésztelepek jöttek létre. A húszas évek végén – mások mellett Paizs Goebel Jenő (1896–1944) közreműködésével – Szentendrén is létrejött egy művésztelep, amely ha nem is tudott olyan elismertséget kivívni magának, mint a több szempontból mintaadó nagybányai, a szolnoki vagy a gödöllői, számos jelentős művésznek motivációt adott a városba történő költözéshez. Így került Szentendrére Iványi Grünwald Béla (1867–1940), kevéssel utána Barcsay Jenő (1900–1988), majd Kmetty János (1889–1975), a hazai képzőművészet három nemzetközi jelentőségű alkotója.
A harmincas évek közepén érkezett meg a városba Korniss Dezső (1908–1984) és Vajda Lajos (1908–1941) – az általuk kimunkált Szentendrei program a modern magyar művészet egyik legfontosabb manifesztuma. A fiatalon meghalt Vajda életműve immár több mint fél évszázada nem csupán meghatározó viszonyítási pontja a magyar képzőművészetnek, de hatását tekintve is az egyik legjelentősebb. Vajda szellemi köréhez tartozott a modern látomásos festészet hazai meghonosítója, Ámos Imre (1907–1944), a művészetét többször megújító Anna Margit (1913–1991) és a több avantgárd stílusirányzatban is maradandót alkotó Bálint Endre (1914–1986) – utóbbiak részt vállaltak a háború után elindult, a politikai hatalom által ellehetetlenített progresszív Európai Iskola tevékenységében is. Még a háború előtt a városba költözött a nemzetközi ismertségnek örvendő Czóbel Béla (1883–1976), akinek művészeti hatása a kommunista érában is megmaradt. Deim Pál (1932–2016) ötvenes évek végétől kibontakozó festészete, ugyanúgy, mint a szobrász Farkas Ádám (1944) művészete már vállaltan a szentendrei hagyományra alapozódott. 1968-ban jórészt autodidakta fiatal művészek – a politikai elvárásokkal dacolva – saját fórumot teremtettek munkáiknak Szentendrei Szabadtéri Tárlat néven, majd a kör tagjai 1972-ben létrehozták a Vajda Lajos Stúdiót, amely évtizedekre az alternatív magyar művészet meghatározó műhelye lett, olyan nemzetközi jelentőségű alkotókkal, mint Bukta Imre (1952) és feLugossy László (1947).

1951-ben önálló múzeumot alapítottak a városban, majd a hetvenes években a Ferenczy Múzeum mellett létrejött az úgynevezett „kismúzeumok” és kiállítóterek rendszere. Ezekhez csatlakozott az 1999-ben megnyílt MűvészetMalom. Jelenleg a Ferenczy Múzeumi Centrum (FMC) működteti a város meghatározó képzőművészeti kiállítóhelyeit, valamint gondozza a szentendrei művészet legfontosabb művein alapuló, több mint tízezer darabból álló gyűjteményét. AZ FMC rendszeresen szervez hazai és nemzetközi, modern és kortárs képzőművészeti tárlatokat – a saját kiállítóhelyein kívül külső helyszíneken is. Kiemelkedő programja a 2016. óta megrendezett Art Capital, a közép-kelet-európai régió legnagyobb, államhatárokon is átívelő képzőművészeti fesztiválja, amelyen olyan nemzetközi sztárok is kiállítottak, mint az amerikai Bill Viola (1951), a szerb Marina Abramović (1946), a dél-afrikai Mohau Modisakeng (1986), a német Daniel Richter (1962), a japán-amerikai Yoko Ono (1933), az ukrán Oleg Kulik (1961), a macedón Žarko Bašeski (1957), a lengyel Wilhelm Sasnal (1972), a japán Chiharu Shiota (1972) vagy az orosz Dmitrij Kavarga (1972).