tárlatvezetés

Balaskó Ákos magyar költő, programozó tárlatvezetése a Felugró ablak c. kiállításban.

A perceptron gyermekei Balaskó legújabb kötete, melynek hatodát mesterséges intelligencia írta, és melyek mindeközben mégis a leghétköznapibb emberi tapasztalatainkkal foglalkoznak. A tudomány és a művészet kapcsolata mind Biró Dávid mind Balaskó Ákos számára megkerülhetetlen kérdés, az esemény e metszéspontra fókuszál.

Tegyük a szívünkre a kezünket: viszonylag ritkán adódik olyan alkalom, hogy az internetes böngészés során egy felugró ablak láttán öröm tölt el bennünket. Ez persze teljesen ellentétes is a felugró ablakok működésével, hiszen általában véve céljuk a megakasztás: tájékoztathatnak egy szolgáltatás szüneteléséről; kedvezményt ajánlhatnak az email-címünkért és hírlevél-feliratkozásért cserébe. Vagy épp megjeleníthetik az adott oldal felhasználói feltételeit, és arra kérhetnek minket, hogy ezeket fogadjuk el. Mindez olyan természetességgel történik, hogy mára izommemóriánkba épült az „elfogadom” automatikus kattintása, amelyet komoly munka (és természetesen lényegesen több kattintás) felülbírálni, és az adott kérést elutasítani.

De képzeljük el ugyanezeket a helyzeteket offline. A buszra felszállva a sofőr tájékoztatna bennünket, hogy aznap a 4-es, 6-os villamos bizonyos szakaszon nem közlekedik, majd megkérdezné, nem bánnánk-e, ha feljegyezné és a marketing osztálynak továbbítaná, hogy aznap honnan hová utaztunk.

Vagy egy üzletbe belépve az eladó engedélyt kérne tőlünk, hogy végignézhesse, milyen ruhákat veszünk le a fogasról, milyen méreteket próbálunk fel, mit teszünk a kosárba, majd végül – miután meghánytuk-vetettük a dolgot – vissza a polcra. Majd mielőtt kilépnénk az ajtón, elállná az utunkat, és közölné: szívesen ad 10% kedvezményt, ha mégis megvásároljuk, amit eredetileg otthagytunk, sőt, ajánl még pár másik ruhadarabot is, amiről – megfigyelései alapján – úgy gondolja, tetszene nekünk.

Esetleg egy kiállítótérbe lépve a teremőr szó nélkül követné minden lépésünket, stopperrel a kezében mérné, hogy melyik képen pontosan hány másodpercig időzött el a tekintetünk, hogy aztán ezeket az adatokat továbbítsa a kurátornak, és a következő kiállítást adatalapú döntések mentén lehessen megrendezni.

Zavaró lenne? Egyenesen rémisztő? Pedig pontosan ez történik velünk online életünk során. Bár egyre gyakrabban találkozni azzal a kijelentéssel, miszerint online és offline életünk határai teljesen elmosódtak, az imént említett példák bizonyítják, igenis akadnak olyan viselkedési formák, amelyek hétköznapi, hús-vér tapasztalatként nem férnének bele – miközben online a legkevésbé sem ütközünk meg rajtuk. Leginkább azért, mert mindez láthatatlanul, maximum felugró ablakok mögé rejtve történik.

Célkeresztben állunk, hol önként, hol öntudatlanul. Rejtőzködve leskelődünk, mások pedig saját rejtekükből utánunk leskelődnek. A születésnapunkról posztolt fotó alapján eszébe jutunk egy régi osztálytársnak, aki munkaidőben emailek megválaszolása helyett egészen 2016-ig görgeti vissza a képeinket, majd a legérdekesebbeket továbbküldi közös, rég nem látott ismerőseinknek, hogy kibeszélhessék, mennyit is híztunk, kivel jöttünk össze, hány helyen dolgoztunk, hányszor mondtunk fel. A legtöbb csámcsognivalót – legyen az pletyka vagy oly értékes, kereskedelmi céllal használható adat – önként szolgáltatjuk, a legszerencsésebb helyzetben lévő cégek pedig a folyamatos közléskényszerből és öntudatlan böngészésből végtelen mennyiségű pénzt termelnek. És bár automatikusan elfogadjuk a felhasználási feltételeket, valójában fogalmunk sincs, hogy a megfigyelésünk során nyert adatokat miért és hogyan is menti le az adott weboldal, ahogyan arról sem, hogy mit jogosult kezdeni velük.

És ha mindez nem lenne elég, böngészés közben folyamatosan bizonygatnunk kell azt is, hogy emberek vagyunk. Belépnél a fiókodba? Előbb azonosítsd be a képen látható összes jelzőlámpát. Leadnád az ebédrendelést? Előbb esküdj meg, hogy nem vagy robot! Hevesen verő szívvel, lóhalálában igyekszel megnyitni a legújabb, NAV-tól kapott értesítődet? Előbb legyél szíves összeadni ezt a két számot vagy felismerni a négy elhomályosított betűt. Hogy az kis l vagy nagy i? Neked kell tudnod, téged tanítottak erre az iskolában… Harmadjára sem sikerült? Nos, akkor biztonsági okokból kizártunk a fiókodból. Legyél szíves személyesen befáradni az ügyfélszolgálatra. A beazonosítás – amellett, hogy idegőrlő – sok esetben prózai célt is szolgál: bizonyos CAPTCHA-k megoldásával mesterséges intelligenciákat okítunk. Minden egyes sikeres bebocsáttatás egyben újabb lecke a robotnak is.

Biró Dávid Felugró ablak című kiállítása, amely egyben egyfajta összegzése is a művész elmúlt években folytatott kutatásainak és fotósorozatainak is, az imént vázolt láthatatlan folyamatokat teszi átélhetővé. Az itt bemutatott művekből kirajzolódik a művész gondolkodásának íve, és kidomborodik technológiához fűződő viszonya: kíváncsisága szkepszissel vegyül, érdeklődően vakfoltokat kutat, és bizonyos tekintetben működésmódokat és lehetséges forgatókönyveket modellez. Játszik a géppel, sőt partnernek tekinti azt, közben pedig saját emberi kultúránkkal kapcsolatban feszeget nehezen megválaszolható kérdéseket.

Egymás közt szólva például evidensnek tűnik, mit jelent az, hogy arc. Azonban máris bonyolultabbá válik a helyzet, ha ezt egy gép számára kell logikus paraméterekkel leírni. A lexikon szerint az arc az ember fejének azon része, amelyen a szem, orr és száj található. Ez a meghatározás persze további megválaszolandó kérdéseket és betáplálandó válaszokat von maga után. Milyen típusú foltot lehet elismerni orrként, és milyen folt az, ami kizárólag csak szem lehet? Mi történik akkor, ha a beazonosítandó szemüveget visel? Vagy épp az arc jelentős részét elfedő burkát, esetleg téli hidegben orrig felhúzott sálat? A test egy részlete mikor szűnik meg az arcnak lenni, és honnan ismerhető fel valami arcként, ami még csak testhez sem kapcsolódik? Hogyan lehet így egy adott személyt felismerni – és ami még fontosabb: megfigyelni?

Az algoritmusainkat nemcsak egyszerű számításokkal, hanem kulturális kódokkal is okítjuk. Szó szerint beléjük kódoljuk, hogy mit kell tudniuk rólunk, emberekről és a világ működéséről, amit építettünk. Annál pedig kevés sürgetőbb feladat van, mint tudatosítani, hogy mit és hogyan tanítunk meg azoknak az eszközöknek, amelyek segítségével aztán új tudást akarunk generáltatni. A filozófus és médiateoretikus Boris Groys a mesterséges intelligenciát egyfajta korszellemgépezetként írja le: azt állítja, hogy a promptok írása által a jelenlegi civilizációk tudásának összességével léphetünk kapcsolatba, a mesterséges intelligencia pedig e tekintetben az emberi intellektus és agyi kapacitás meghosszabbításaként működik. Groys arról azonban nem szól, hogy a világ összes szövegének digitalizálása a legkevésbé sem jelenti azt, hogy az ezen alapuló mesterséges intelligencia helyes következtetéseket von le. A ChatGPT ugyan dolgozhat végeláthatatlan és emberi ésszel felfoghatatlan szövegkorpusszal, ha végső soron ugyanazokat a hibás előítéleteket örökíti tovább, mint az emberiség, amely ezeket a szövegkorpuszokat létrehozta.

Jelen pillanatban tehát versenyfutás zajlik: de nemcsak a másodpercről másodpercre okosabb gép képességeivel, hanem azzal is, hogy az általunk okított gép végső soron a megfelelő formában legyen okosabb nálunk. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e a rossz tulajdonságainkat kiküszöbölve egy olyan, több mint emberi intelligenciát megalkotni, amely nem a gyarlóságainkat, hanem tudásunk legjavát sokszorozza meg. Ha pedig nem tetszik, amivé ez az intelligencia válik, akkor kizárólag magunknak nyújthatjuk be érte a panaszkönyvet.

Szöveg: Sárai Vanda