tárlatvezetés

Wolfart János műgyűjtő tárlatvezetése a Bartl József: Az önazonosság motívumai című kiállításon.

Bartl József (1932-2013) művészi pályája a Kádár korszak időszakában bontakozott ki, amikor a fokozatosan fellazuló kultúrpolitikai nyomás némi mozgásteret engedett az absztrakt művészet képviselői számára. Jellegzetes, néhány alapmotívumra (szív, tulipán, kereszt, bábu, ék, kör) épülő művészetében mégsem játszott központi szerepet a politikai állásfoglalás. Bartl sokkal inkább saját belső világának feltérképezésére összpontosított és olyan művészi kifejezésmódokat keresett, amelyekben otthonra talált. Ugyanakkor életműve abból a szellemi közegből nőtt ki, amely meghatározta a hatvanas években induló művészgeneráció látásmódját, különösen Keserü Ilona, illetve Bak Imre, Deim Pál, Nádler István és a Zuglói kör egyéb művészei tekintetében. A klasszikus avantgárd mesterek (Braque, Klee, Matisse, Picasso) hatása mellett Bartl művészete szervesen illeszkedik abba a Korniss Dezső és Vajda Lajos, illetve tágabb értelemben az Európai Iskola által képviselt festészeti hagyományba, amely kijelölte a háború utáni művészet magyarországi történetének irányait.
Bartl művészi identitását két helyszín és a hozzájuk kapcsolódó kulturális közeg határozta meg: Soroksár és Szentendre. Soroksáron született, német nemzetiségi családban, és a sváb kultúra egész életében lényegi azonosulási pont maradt számára. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után (1952-1959) többnyire csendéleteket és portrékat festett, amelyeken fontos szerepet játszottak a népművészeti elemek és a sváb kultúrához köthető tárgyi emlékek, mint például a trombita. Bár a hatvanas években már kísérletezett absztrakt festészettel, a Szentendrei Régi Művésztelepre kerülése (1972) fordulópontot jelentett művészete elvontabbá válásában, illetve a motívumfelhasználás módszerességében. Szentendrén közeli viszonyba került Barcsay Jenővel, Korniss Dezsővel és Bálint Endrével, illetve a művésztelep többi lakójával, például Kondor Bélával és Klimó Károllyal, akikkel egyidőben nyert felvételt a telep bővítésekor. Az 1981-es, Műcsarnokban rendezett kiállításán már csak absztrakt műveket állított ki. A nyolcvanas-kilencvenes évekre kiforrott, összetéveszthetetlen festői stílusát a fehér szín dominanciája és a leegyszerűsített népművészeti motívumok kombinációja jellemezte.