Nevetsz; nem nevetséges. Komoly? Szélesen mosolyogni valami képtelenen, de csöppet sem mulatságoson. Akkor jó, mert viccnek erős volna, feleli a viccben a favágó, miután a társa, aki a hátába vágott egy szekercét, a kérdésére, hogy ez vicc volt vagy komoly, megnyugtatja, hogy komoly. Itt számos kisebb-nagyobb, többé-kevésbé morbid viccet látni: videóinstallációk, egymáshoz csatolt tolószékek lélegeztetőgépen, kör alakban összekapcsolt biciklik, egymáshoz csatolt, falra rögzített, ülhetetlen IKEA-nyugágyak – darabja 1980 forint, ez Pacsika szíves közlése. Lyuk nélküli piszoárszerűségek, polcok papundekliből, egy üveglap súlyától állva maradó biciklik. Egy fehér meg egy fekete, lábbal egymásnak fordított asztal, aktus közben. Begyöpösödött Agy.
Málladozó furnértákolmányra applikált gyöptéglák, minden magyar anyanyelvi beszélő érti, és minimum mosolyog. Magyarázd egy franciának – Pacsika, tőle tudom, magyarázta –, akinek az esprit bouché (eldugult), son esprit est embrouillé (ködös): ott egy agy ködösödik? Lássuk (be), mennyivel mennyibb a gyöp, mit a köd és dug. Túl nagy gyöpagy, viccet magyarázni pedig durva. Ahogy Ottlik írja az Iskola a határonban: „Menotti százados úrban az a jó – mondta Szeredy –, hogy mindent megmagyaráz. »Toto, alszol? Figyeljük a kérdő módot. Miért? Adj kölcsön tíz frankot. Felszólító mód. Toto: Akkor alszom. Mert ugyebár, hehe, amikor arról van szó, hogy adjon kölcsön a barátjának, akkor bezzeg mindjárt alszik, jóllehet az imént még ébren volt, kérem!«” Amúgy is kérdés, kell-e, jó-e, lehet-e magyaráz(kod)ni művekkel kapcsolatban: kinek-kinek. Megoszlanak a vélemények, ahogy egy másik viccben áll, amit most nem mesélünk el.
Művekkel kiesni a művészeti diskurzusból – ez megszűnt. Nem a határok, az elhatárol(ód)ás szűnt meg, hanem hogy van vége a világnak, hogy tehát idáig igen, ettől fogva lezuhansz. Lezuhansz, ez konkrétan Pacsika Rudolf létrájáról – vagy micsoda – jutott eszembe: arról az épültről, amire pillantva először „a létra” jut mindenki eszébe, ad notam Ceci n’est pas une pipe. Művészeket általában komolyan vesznek.
Konkrétan nemigen törődnek velük, többnyire egyáltalán nem. Ez komoly. Akik megnyitókra járnak, belenyugodtak vagy beleidegeltek abba, hogy komoly dolgokkal nem annyira van törődve. Nem taglalom, mi mindennel van törődve, kapcsold be holnap reggel a tévédet, és nyomkodd körbe a csatornákat, ha érdekel. Ne érdekeljen. A médiumok vigyáznak arra, ennyit elárulhatok, hogy véletlenül se vegyél komolyan semmit, véletlenül se bukkanj komolyan veendőre. Ezt vedd komolyan.
Mindez azonban nem a komolyság apoteózisa, én, komolyan, szívesen komolytalankodok – például életem jelentős részében nem műalkotásokat nézek. Viszont a fönnmaradó részben igen, úgyhogy bonyolult.
Mármint az élet. Mindebből ne az következzen, hogy akkor nem veszem komolyan a képzőművészetet. Komolyan veszem. Ami az irigység egy, remélem, legjobb fajtája. A folyamat, hogy az úgymond mindent tudó, fölkészült mit sem sejtő ráébred, hogy nem tud semmit, ha ezt nem tudja. Hogy amire készült, egész másképp van, mondhatni, csak amire igazán felkészül, az van másképp. De nagyon erősen van, az is igaz.
Brutális ezzel szembekerülni.
Állsz ott, aztán odébb lépsz. Eljössz onnan, megfordulsz, visszamész. Kicsit kínos. Mulatságos. Komolyan veszed – nem komoran –, noha amúgy komolyan vételt nemigen tapasztalsz.
A művészeket békén hagyják, ezt már mondtam. Azt hiszem, festeni kéne. Kapcsolgatni össze nem kapcsolható dolgokat. Tandori tüntető nem-benne-léte jut eszembe: zseniálisan olvasóriasztó szövegei, és szívfacsaró rajzikái. Persze túlzok – nem Tandorival, de a nem-benne-levéssel –, hisz itt vannak ezek a meghökkentő munkák, és akik nézzük is, hogy úgy mondjam, itt vagyunk még.
2022. szeptember 30. Szentendre, Művészmalom
Kukorelly Endre
