Balogh László a szentendrei hagyományok aktív letéteményese, pályája a hatvanas években látványelvű főleg városképekkel indul. Munkáinak nagy részét, a Barcsayval, Deimmel való intenzív kapcsolata mellett már ekkor a konstrukciókhoz való ösztönös vonzódása határozza meg. Az Architektúra korszakhatárt jelöl, egy redukciós folyamat végén összefoglalja a hatásokat, egyesíti konkrét figuráit, épületeinek formáit és egy fekete-fehér, magába záruló, lebegő tömbben jeleníti meg. Ez az esszenciális ábrázolás lezárása a korábbi korszakainak, és kaput nyit annak a tudatos, de az ösztönösséget is megengedő, szuverén képi absztrakciónak, amit Balogh a 70-es évek végétől következetesen fejleszt.